Tradicionális festészet -
Madarász Gábor

Madarász Gábor festészete


Édesapja és egyben a festőszakmára felkészítő Mestere, a nemrég elhunyt színész, énekes és zeneszerző, bárzongorista, bohémkirályból festővé komolyodott Madarász László.

Fiának, tanítványának a „mit és hogyan”-ról keveset beszélt. Leültette maga mellé vagy csak hagyta állni maga mögött és festett, mutatva a hogyant és láttatva a mit. Csak úgy, mint a tudós akadémiákat megelőző régi korok mesterei tették. Az okítást nem zavarva, apja közben kicsit anekdotázott vagy énekelt egy keveset. Madarász Gábor valahogy így lett festő.

Egy kicsit persze Ő is énekelgetett, úgy is mint egy kis falu kis templomnak egyházi mindenese. Kántor, hitoktató, sekrestyés és mivel van harang, harangozó is. Nem kitaláció ez, hanem a vidám valóság, öt gyermekét neveli.

Festőpalettája igencsak széles. Fest virágcsendéletet, életképet, tájképet védendő vadakkal, világával a vadászat nem fér össze. Festészete közel olyan lendületes, mint a Mesteré, de rajzosabban, szárazabban, vékonyabban és pontosabban dolgozik.

Apja – életviteléből fakadó – festői bőbeszédűsége, harsányabb színhatásaival, ösztönös és ihletett képépítésével szemben, Gábor egy fontolgatóbb és tépelődőbb festői szemléletet alakított ki.

Míg László kevésbé tudott különbséget tenni a fehér szín különböző árnyalatai között, addig Gábor téli erdőt ábrázoló képei meglepő érzékenységet és magas fokú színkezelési képességet mutatnak a fehér szín árnyalatainak felhasználásában. A többi színtartományban is előkelően finom distinkciókra, eltérés felismerésre és különbségtételre képes.

„Primum, nil nocere!” a Hyppokrates-i eskü kezdődik így. Nem ártani, soha, senkinek! Gábor életelve, emberi és művészi hitvallása.

Wessely Tibor

Madarász Gábor festészete


Édesapja és egyben a festőszakmára felkészítő Mestere, a nemrég elhunyt színész, énekes és zeneszerző, bárzongorista, bohémkirályból festővé komolyodott Madarász László.

Fiának, tanítványának a „mit és hogyan”-ról keveset beszélt. Leültette maga mellé vagy csak hagyta állni maga mögött és festett, mutatva a hogyant és láttatva a mit. Csak úgy, mint a tudós akadémiákat megelőző régi korok mesterei tették. Az okítást nem zavarva, apja közben kicsit anekdotázott vagy énekelt egy keveset. Madarász Gábor valahogy így lett festő.

Egy kicsit persze Ő is énekelgetett, úgy is mint egy kis falu kis templomnak egyházi mindenese. Kántor, hitoktató, sekrestyés és mivel van harang, harangozó is. Nem kitaláció ez, hanem a vidám valóság, öt gyermekét neveli.

Festőpalettája igencsak széles. Fest virágcsendéletet, életképet, tájképet védendő vadakkal, világával a vadászat nem fér össze. Festészete közel olyan lendületes, mint a Mesteré, de rajzosabban, szárazabban, vékonyabban és pontosabban dolgozik.

Apja – életviteléből fakadó – festői bőbeszédűsége, harsányabb színhatásaival, ösztönös és ihletett képépítésével szemben, Gábor egy fontolgatóbb és tépelődőbb festői szemléletet alakított ki.

Míg László kevésbé tudott különbséget tenni a fehér szín különböző árnyalatai között, addig Gábor téli erdőt ábrázoló képei meglepő érzékenységet és magas fokú színkezelési képességet mutatnak a fehér szín árnyalatainak felhasználásában. A többi színtartományban is előkelően finom distinkciókra, eltérés felismerésre és különbségtételre képes.

„Primum, nil nocere!” a Hyppokrates-i eskü kezdődik így. Nem ártani, soha, senkinek! Gábor életelve, emberi és művészi hitvallása.

Wessely Tibor

TavaszTavasz
18x24; olaj, farost