Tradicionális festészet -
Madarász László
Madarász László festőművész (1932-2005)
Klasszikus figura volt! Jelenség! A „Művész”, „Művészember”, „Így néz ki egy művész” klasszikus figurája.
A figurát könnyen eljátszhatta volna, hiszen eredetileg színész a tanult mestersége – de nem kellett színészkednie – egyszerűen azért, mert László ilyen volt. Művész volt és bohém!
Az évek során kihaltak mellőle a bohémvilág jelesei. Barátok, az élet, az éjszaka és más kívánnivalók szerelmesei: szobrászok, festők, írók, újságírók, volt huszártisztek, tékozló bankárfiak. Nem kevésbé, főfoglalkozású kártyások, színészek és egyéb szegénylegények meg szegényleányok. Madarász, mint bohém egyre inkább magára maradt, „meg-Krudy-sodtam”, mondogatta László, az utolsó bohém.
Apja a „bonviván” operettet játszott, a fia László a színész-festő-énekes, táncos-komikus, bárzongorista operettet élt.
Addig, amíg egy a kitelepítésből szabadult előkelő ifjú hölgy látni kívánta, milyen is az a züllött pesti éjszaka és a kedves, kicsit hórihorgas zongoristában élete párjára lelt.
Továbbra is szórakoztat, mulattat másokat, de élet és pénzpazarlásnak vége. Rövidesen szakít mindenfajta bárokkal, Kloton Péter festőművész segítségével. Kloton, a Mester okítja – főiskolánál eredményesebben – a festés technikájára és a művészet lényegére. Főképpen, pedig jóval gyorsabban, mert az utolsóelőtti bohém, Péter Mester jó barát és szent, de türelmetlen ember, áldozatkészségének is megvannak a maga időhatárai.
Sürgősen beprotezsálja tehát a kezdőt – első öt művével, zsengéivel (a Mester egy kicsit belejavított) – a Művészeti Külkereskedelmi Vállalathoz és – mi láttuk a csodát – a zsengék köztetszést aratnak. Lászlónak a következő huszonnyolc évben három világrészből van folyamatos megrendelése, munkája. A lelkes amerikai műkereskedő az öt elsőt azon nyomban megveszi. Kiállítja – kevesebb képből még senki sem csinált kiállítást – és meghirdeti a lapokban. Csakis Vele, Madarásszal fordulhat elő ilyesmi meg az is, hogy két kritikus egybehangzón az új zsenit üdvözli a szárnyait próbálgatóban. Az amerikai nyomdász még a nevét se írja le tisztességesen, így lesz „Madarajz Lazlo 1932” valamennyi külhoni publikációban. Nagy nehezen lehetett később korrigáltatni és lett
„Madarász/Madarajz/Lazlo (H)”.
László akkor még igencsak kezdő festő, de még nagyon zenész. Minden képe az elsőktől mindvégig csupa dallam, pergő ritmus, áradó színes zeneiség, festőiség, improvizáció. Ötvözi a régi mesterségeit az újjal és festő-zenész-színészként adja elő műveit, muzsikáló virágkölteményeit. Ebben vannak képeinek varázsa, a már-már tapsot kiváltó előadás, a kis híján személyes jelenlét.
Nem ismerek más festőt ilyen fajta képességgel.
Szűnni nem akar a homeri kacaj, az istenek derűs harsánysága a végső napokig elkísérte. Elemi erővel kirobbanó nevetés minden felett, ami mulandó, mint például az élete és ami nem, mint az elmúlás és más elemi erők. Az utolsó héten meglátogattam, arcán viselte már a hippokratészi jegyeket, de pezsgőt bontatott, felolvasta új verseit, zongorázta-énekelte friss szerzeményit. Keze száguldott a klaviatúrán, de a festőállványon félbe maradt csendélet előadásmódja már nem megszokott szenvedélyes, viharzó.
Alkonya „méltósággal”, azaz „maestoso”, előadása „morendo”, vagyis elhalóan.
Wessely Tibor
Madarász László festőművész (1932-2005)
Klasszikus figura volt! Jelenség! A „Művész”, „Művészember”, „Így néz ki egy művész” klasszikus figurája.
A figurát könnyen eljátszhatta volna, hiszen eredetileg színész a tanult mestersége – de nem kellett színészkednie – egyszerűen azért, mert László ilyen volt. Művész volt és bohém!
Az évek során kihaltak mellőle a bohémvilág jelesei. Barátok, az élet, az éjszaka és más kívánnivalók szerelmesei: szobrászok, festők, írók, újságírók, volt huszártisztek, tékozló bankárfiak. Nem kevésbé, főfoglalkozású kártyások, színészek és egyéb szegénylegények meg szegényleányok. Madarász, mint bohém egyre inkább magára maradt, „meg-Krudy-sodtam”, mondogatta László, az utolsó bohém.
Apja a „bonviván” operettet játszott, a fia László a színész-festő-énekes, táncos-komikus, bárzongorista operettet élt.
Addig, amíg egy a kitelepítésből szabadult előkelő ifjú hölgy látni kívánta, milyen is az a züllött pesti éjszaka és a kedves, kicsit hórihorgas zongoristában élete párjára lelt.
Továbbra is szórakoztat, mulattat másokat, de élet és pénzpazarlásnak vége. Rövidesen szakít mindenfajta bárokkal, Kloton Péter festőművész segítségével. Kloton, a Mester okítja – főiskolánál eredményesebben – a festés technikájára és a művészet lényegére. Főképpen, pedig jóval gyorsabban, mert az utolsóelőtti bohém, Péter Mester jó barát és szent, de türelmetlen ember, áldozatkészségének is megvannak a maga időhatárai.
Sürgősen beprotezsálja tehát a kezdőt – első öt művével, zsengéivel (a Mester egy kicsit belejavított) – a Művészeti Külkereskedelmi Vállalathoz és – mi láttuk a csodát – a zsengék köztetszést aratnak. Lászlónak a következő huszonnyolc évben három világrészből van folyamatos megrendelése, munkája. A lelkes amerikai műkereskedő az öt elsőt azon nyomban megveszi. Kiállítja – kevesebb képből még senki sem csinált kiállítást – és meghirdeti a lapokban. Csakis Vele, Madarásszal fordulhat elő ilyesmi meg az is, hogy két kritikus egybehangzón az új zsenit üdvözli a szárnyait próbálgatóban. Az amerikai nyomdász még a nevét se írja le tisztességesen, így lesz „Madarajz Lazlo 1932” valamennyi külhoni publikációban. Nagy nehezen lehetett később korrigáltatni és lett
„Madarász/Madarajz/Lazlo (H)”.
László akkor még igencsak kezdő festő, de még nagyon zenész. Minden képe az elsőktől mindvégig csupa dallam, pergő ritmus, áradó színes zeneiség, festőiség, improvizáció. Ötvözi a régi mesterségeit az újjal és festő-zenész-színészként adja elő műveit, muzsikáló virágkölteményeit. Ebben vannak képeinek varázsa, a már-már tapsot kiváltó előadás, a kis híján személyes jelenlét.
Nem ismerek más festőt ilyen fajta képességgel.
Szűnni nem akar a homeri kacaj, az istenek derűs harsánysága a végső napokig elkísérte. Elemi erővel kirobbanó nevetés minden felett, ami mulandó, mint például az élete és ami nem, mint az elmúlás és más elemi erők. Az utolsó héten meglátogattam, arcán viselte már a hippokratészi jegyeket, de pezsgőt bontatott, felolvasta új verseit, zongorázta-énekelte friss szerzeményit. Keze száguldott a klaviatúrán, de a festőállványon félbe maradt csendélet előadásmódja már nem megszokott szenvedélyes, viharzó.
Alkonya „méltósággal”, azaz „maestoso”, előadása „morendo”, vagyis elhalóan.
Wessely Tibor
